Karzat

A héten lesz a Radnóti Színházban Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból című művének az 50. előadása. Több éve töretlen sikerrel fut a darab. Ennek kapcsán a női főszereplővel, Szávai Viktóriával beszélgettem.

Három és fél évvel ezelőtt volt a bemutató, ez alatt az idő alatt mennyit változott az előadás?

Ezt nehéz megítélni, mert ugye az ember benne van,- nyakig. Nyilván maga a darab szerkezete, a jelenetek, amit akkor Bálint András, a darab rendezője lerakott, amit mi megbeszéltünk, amihez tartjuk magunkat, az a kotta, az nem változott. De nyilván az elmúlt években csomó minden történt Snecivel (Schneider Zoltán, a darabbeli partnere - a szerk.) és velem is, amik mind gazdagították az alakítást. Ami nagyon érdekes, hogy a szerepnek is van magánélete, és az is mélyült az idő során. Nekem nagy flash-em szokott lenni, amikor megy egy darab, már nem tudom hányadik előadást játsszuk, és egyszer csak eszembe jut, hogy mit gondoltam a premieren egy adott momentumról, és ott jelen időben a nemtudomhanyadik előadáson megélem, hogy mennyivel bonyolultabbá, gazdagabbá vált egy adott pillanat. Ezek pici dolgok, a néző nem is veszi észre, de a színész tudja, hogy mennyi minden van még a rétegek mögött, amit az idő előbányászik.

Van olyan része a darabnak, amiről már máshogy gondolkozol?

Igen, ez főleg a darab elejére és végére vonatkozik. A darab úgy indul, hogy a nézők megkapnak egy párt, akik látszólag tökéletesen rendben vannak. Egy interjúval indul a történet, amiből kiderül, hogy ők egy boldog pár, felhőtlen légkörben élnek, rendben van a munkájuk, nincsenek anyagi gondjaik, van két gyönyörű, egészséges gyerekük. Tehát van egy szép kerek tabló, amit a néző először lát. Aztán a darab előrehaladtával jönnek az apró kis súrlódások. A premier környékén sokkal simább voltam, amit a darab indítása sugallt, én is úgy játszottam. Most már viszont azt gondolom, hogy sokkal nagyobb bajok vannak a szép díszlet mögött, tehát az, hogy a Marianne nevű szereplő fölcsattan, hisztériázik, vagy kemény, vagy agresszív, az belefér ebbe a tablóba, mert ugye a párkapcsolatok ilyenek:, elképesztő amplitúdók vannak még akkor is, ha épp rendben működnek a dolgok. A vége is nagyon más lett az előadásnak. Az utolsó jelenettel egyébként is nehéz volt mit kezdeni, nincs ügyesen kitalálva Bergman részéről, hiszen a jelenetből megtudjuk, hogy a két szereplő rendszeresen találkozgat, vannak randevúik hotel szobákban, itt-ott-amott, tehát pontosan lekövetik egymás életét. Ehhez képest ebben az utolsó képben ülnek a régi családi nyaralóban és elkezdenek mesélni a másiknak, hogy kivel mi is történt. Az egyik megnősült, a másik férjhez ment - , holott ők ezeket az információkat természetesen tudják egymásról. Ez egy kicsit “dramaturgiai maszatolás”, mert a közönséget ugyebár informálni kell. El kell a nézőknek mesélni, hogy tudják, hogy most hol tart ez a két ember, miközben Marianne és Johan ezekkel tisztában van. Mellesleg komoly veszélye volt annak, hogy ez egy szentimentális jelenet lesz, hogy tényleg ennyi mindenen keresztül mennek, és mégis itt ülnek ebben a sötét házban, éjnek évadján egymást átkarolva.- Volt ennek egy kicsit szirupos felhangja, ami mára már sokkal-sokkal szárazabb, praktikusabb lett.

Tartogat még kihívást a szerep megformálása?

Mindig kihívás, mert ez egy hatalmas feladat estéről-estére. Ezt az ember úgy játssza, hogy ha tudom, hogy este “Jelenetek” lesz, akkor az egész napom arról szól, hogy ráhangolódom a szerepre. Ezt ne úgy képzeld el, hogy gyertyákat gyújtok és meditálok napközben, nem így gondoltam, de állandóan ott ficánkol a kis-agyamban, hogy este ez vár rám. Nagyon szeretjük játszani, az öltöztetőm is mindig mondja, "jaj, de jó, este ketten leszünk", tehát van ennek egy ilyen intim hangulata. Snecivel (Schneider Z.) is nagyon-nagyon jó a közös játék, van egy szertartás jellege annak, ahogy megéljük ezt a dolgot, hogy válunk egész este. (nevet)

Amikor kilépsz az előadás után a színházból, még sokáig Veled van a szerep, vagy mikor lemegy a függöny, akkor újra önmagad vagy?

Hát, ez fura dolog, szokták mondani, hogy van az a színész, aki előadás után nem tudja levetni a szerepet, tovább dolgozik benne egész éjszaka. Én nem ilyen alkat vagyok. Én 7-től 10-ig vagyok az az ember, akit éppen játszom. A színpad visszahatása pedig nagyon pozitív: nyilván sokszor vagyok zaklatott, vannak rendezetlenségek a magánéletemben vagy egyszerűen csak nem vagyok jó passzban. Ilyenkor, ha játszom este, az engem mindig kitisztít, rendbe rak. Én 10 órakor úgy lépek le a színpadról, mintha egy wellness hétvégéről jöttem volna haza vagy lefutottam volna egy Margit-sziget- kört, szóval kimennek a feszültségek, és kisimul az idegrendszerem.

Partnereddel, Schneider Zoltánnal még meg tudjátok egymást lepni az előadás közben?

Abszolút. Az nagyon jó ebben, hogy tulajdonképpen csak ketten vagyunk és annyira egymásra vagyunk utalva, hogy szükséges is, hogy valahogy behúzzuk a másikat. Ez nyilván igényel egy nagyon erős koncentrációt és egy nagyon erős bizalmat is, mert ugye ezt a darabot nem lehet úgy eljátszani, hogy én tolom a magamét, ő meg a magáét, és majd lesz valahogy. Nagyon egymásból kell építkezni. Múltkor például csinált egy olyan szép dolgot a Sneci: az ötös képben félrészegen ül a kanapén, én szemben vele, és mielőtt azt mondta, hogy: “Úristen, hogy gyűlöllek én voltaképp”, megszagolta a blézeremet, ami ott hevert mellette. Gyönyörű gesztus volt, és ez olyan meglepetés, amit én is lereagálok, és Marianne is. Az ember egyszerre van kívül és belül.  

Bálint András volt a darab rendezője. Szerinted, ha egy nő rendezte volna, akkor mennyire lett volna másabb?

Szerintem bárki rendezte volna, más lenne az előadás. Az, hogy konkrétan női szemmel nézve mennyire lenne más, nem tudom megmondani, de talán jobb, ha ehhez az anyaghoz egy férfi nyúl. Nagyon női irányba billen el a történet, ha csak az alapszituációt vesszük: van egy kedves, szép kétgyermekes családanya, akit nagyon gusztustalanul elhagy a férje egy 23 éves egyetemista lányért.. A Snecinek nagyon nehéz dolga van olyan szempontból, hogy megtalálja a figurája esendőségét, hogy a nézők ne gyűlöljék ádázul az első pillanattól kezdve. Fontos, hogy meglegyen a balance, és épp ezért szükséges, hogy a darab elején én legyek hisztisebb, elviselhetetlenebb, ingerlékenyebb, hektikusabb, mert a nézők inkább Marianne-nal mennek, ő az “áldozat”.

Mennyire hasonlít Rád, illetve mennyiben különbözik tőled Marianne?

Hm, jó kérdés… Első blikkre azt mondanám, hogy nem hasonlítunk, mert Marianne egy nagyon simulékony, kicsit alamuszi, megalkuvó típus. Elnyomja az igazi vágyait, álmait, mindent lefed, pont erről szól a darabbéli nyolc év, ebbe látunk betekintést, hogy hogyan talál magára, hogyan lesz öntudatos felnőtt nő, aki már képes olyan döntéseket hozni, hogy az neki is jó legyen. Azért megy tönkre a házasságuk, mert Marianne hajlamos beáldozni mindent a férje oldalán, és fogalma sincs arról, hogy ő kicsoda. Én ennél eggyel öntudatosabb nő vagyok, de abban nyilván vannak hasonlóságok, hogy én is nagyon tudok küzdeni egy kapcsolatért, és borzasztóan nehezen engedek el valakit.

Mit gondolsz a mai férfi-női kapcsolatokról?

Hát ezt nehéz megfogalmazni objektíven. Katasztrofálisnak látom. (nevet) És itt most  nem feltétlen a saját példámról mondom. A körülöttem lévő barátnőim, ismerőseim vergődésében is azt látom, hogy valami nagyon el van csúszva. Azt gondolom, hogy a nőknek egyszerűbb megtalálni a helyes utat, mert van egy biológiai órájuk, egy erős ösztönük a család létrehozására, a gyerekvállalásra. Ez a program még működik a nőkben. Úgy látom, hogy a férfiakban viszont egyáltalán nem. Ez nagyon fura szakadék szerintem:, egy nő valahogy ma sokkal tovább és mélyebbre lát egy párkapcsolatban, egy férfi viszont megelégszik azzal, hogy ő jól legyen, és ha a másik is jól van mellette, akkor az úgy tök oké, akkor az úgy kerek. Ennél nagyon nem akarnak tovább látni. Ez a felelősségtől való félelem, a rettegés az elkötelezettségtől, vagy nem tudom micsoda. Mi nők meg nyilván szeretnénk azt megélni, hogyha valami tényleg jó és működőképes, akkor az tart valamilyen irányba, lehet rá építeni, hogy az tovább fejlődik, házasság vagy nem házasság, család, gyerekek … stb., szóval valamilyen teljesség felé halad. És mondom, tényleg rengeteg ilyen példa van a közvetlen környezetemben, a nő elindulna valami felé, és a férfiak valahol félúton lemorzsolódnak.

Visszatérve az előadásra: miben látod a darab sikerét? Hiszen már több mint 3 éve megy, és egy kis színházban nem nagyon fordul elő ilyen.

Előfordulhat, de mondjuk kétszemélyes darabok esetében tényleg ritka a hosszú széria. Szerintem az a titka, hogy dacára annak, hogy embert próbáló este, nemcsak a színészeknek, de a nézőknek is, ugyanakkor nagyon jó humora van az előadásnak. Bármilyen furcsa is, a nézők végignevetik ennek a két embernek a vergődését. Nyilván azért, mert mindenki ráismer valamilyen szinten a saját életére, a saját párkapcsolatára, és ehhez valahogy viszonyulnia kell. És inkább nevetünk a hülyeségeinken, mint sírjunk.  

Tóth Melina Zita